Ismerős az a fantasztikus tükör, ami átlátszó és ugyanakkor látszik benne minden? Ami olyan, mint egy ablak: egyszerre látom benne a tájat és a szobában levő összes tárgyat?
Hirtelen rádöbbensz, hogy milyen ember is az, aki melletted áll. Az a röpke pillanat, mikor felébred — kócos haj, teljes nyugalom, semmi feszültség; név nélkül, foglalkozás nélkül, társadalmi rang nélkül. Aztán később, az eszmélést követően karikatúrává változik: fontoskodó cirkuszi bohóccá, aki egy percnyi őszinte és becsületes pillanat után felhúzza a függönyt. Udvari bolonddá, pojácává lesz.
Az a különös érzés, mikor kora reggel ott állsz a tükör előtt és miközben az arcod törlöd, eszedbe jut, hogy a gondolataidat épp most mostad le.
Egy maréknyi vízzel el lehet pusztítani az igazságot.
