A hatalmas seggek és a kilógó belek országa vagyunk, de modelleket és a kockás hasfat követelünk.
Egyfolytában rinyálunk, hogy szarul élünk, de nem teszünk semmit, hogy akár csak egy szemernyit is változzon a helyzetünk. Szügyig állunk a szarban, de csak a többieket akarjuk egyre mélyebbre tolni. Egyfolytában a letűnt múlt dicsőségén merengünk és magasról teszünk a jövőre. Nem jutunk el egyik pontból a másikba anélkül, hogy kirázatnánk a lelkünket az utakon, de ezerszámra vesszük a huszonmilliós autókat. Büszkék vagyunk a számtalan Nobel-díjasra, de eltűrjük, hogy életünk minden szintjén olyan idióták irányítsanak, akik képtelenek a saját cipőjüket bekötni. Két pofára zabáljuk a tévéből naponta ránk omló több tonnányi trágyát és tapsikolunk, mikor Alfredo Prospero szenvedélyes-nyálasan összeborul gyermekkori szerelmével, Manuela Agnesével és megborzongunk, mikor Bráner Karesz rezzenéstelen pofával feltrancsírozza John Doe-t a Bosszúvágy XXXII-ben. Igényesek vagyunk, hogy milyen címke van a ruhánkon, de piros nadrágtartót veszünk fel sárga inghez. Mindannyian osztjuk az észt, hogy mit kell csinálni, de megrettenünk, mikor a kezünkbe nyomják a kapát.
Hogy ez máshol is így van? Lehet. Talán egy másik bolygón, egy másik galaxisban, egy másik létsíkon mások a körülmények. Amíg oda nem tudok kivándorolni, marad a mindennapi küzdelem.
