Essünk túl a negatívumokon: ha volt jegyed, ha nem, végig kellett állnod azt a sort, ami a pénztárhoz vezetett; "a" pénztárban természetesen nem lehetett jegyet venni, tehát ezúton szeretnék gratulálni a szervezőknek. Vagy csak így akarták elejét venni az üzérkedésnek? Mindegy, nem érdekel, bosszantó volt. A másik pedig az, hogy szerintem simán alábecsülték az érdeklődők számát, a PeCsa Open Air már kicsinek tűnik. OK, tudom, a hagyományok, a történelem, blabla, de legközelebb tessenek megnézni a Kisstadiont. Erről ennyit.
Big up, hogy vagy lecserélték, vagy csak simán jobban sikerült beállítani a cejget, de tény, hogy most nem recsegett a cucc, nem voltak hosszú másodperces kiesések, nem hiányzott a basszus, minden frankón szólt. Mindenki hozta a formáját: LaBrie tisztán énekel többezer wattal a háta mögött, Myung pókerarccal tappingel a hathúros basszusgitáron, Petrucci még mindig a saját farka meghosszabbításaként tekint a gitárjára, Portnoy állva, néha fél kézzel dobol, Rudess pedig — ha szebb nem is lett, hogy seggkopaszra nyiratkozott — végigvigyorogja az egész előadást. A megszokásokkal együtt hálistennek nem voltak öncélú, maszturbatív jellegű szólózgatások (leszámítva a billentyűs részt, de az fix része a show-nak), példásan kiegyensúlyozott volt az egész, és még a régebbi albumokról is volt jópár szám. Helyes, csak így tovább. Ráadás szám csak egy volt, de állítólag lesz majd egy teljes ráadás koncert valamikor az ősszel (bár erről még nincs hír), ahol remélem végignyomják a teljes albumot, benne a huszonperces címadóval.
Note-to-self: nővel koncertre soha többet nem megyek. Vagy nem ismeri a zenekart és azért megy a rinya; vagy ismeri, de nem annyira, akkor azért; vagy ha kellő mélységben is ismeri őket, akkor meg megy a picsogás, hogy büdös van, cigarettafüst van, tömeg van, meleg van, hátfájás van, lábfájás van, derékfájás van, ülőhely nincs. A nő, mint olyan, zavaró tényező, mikor műélvezetre — figyelem: nem műélvezésre! — kerül a sor.
