...és késő este megszólalt a kaputelefon. Nem rendeltem pizzát, nem vártam senkit: otthon akartam feküdni, csinálni a semmit és egyáltalán, berendezkedni a minimális energiafelhasználásra.
Ms. Bleu Roi. A saját lábán, kerekesszék és alumankók nélkül, pusztán egy elegáns sétapálcával felfegyverkezve, de saját bevallása szerint ez is egyre inkább csak dísz, amit később le is tesz. És persze a soha el nem tűnő mosoly.
Mikor felérünk, feltépem a hűtő ajtaját és vázolom a lehetőségeket: vajas kenyér magában, vagy szalonképessé varázsolom magam és mihamarabb elindulunk valahova. Mivel az első opció igazából egyikünket sem villanyozza fel, ezért irány a Leroy, ilyenkor már csak az van nyitva a környéken, a többiről pedig inkább ne is essék szó.
Karácsony-szilveszter óta nem láttuk egymást. Azóta felépült, illetve továbbra is épül, én továbbra is egyre lejjebb épülök, szerencsére (?) csak (?) lelkiekben (?). De visszafogom magam és nem zúdítom a nyakába a nyűgeimet, ő viszont tökéletesen érzi-tudja, hogy mi minden bajom van, tehát szóval tart és vidám csacskaságokról beszélünk, amiért roppant hálás vagyok neki. Hónapok óta ő az első, aki igazán jó kedvre bírt deríteni.
Mikor végzünk az étellel és kilépünk az éjszakába, mindkettőnket hasba vág a hideg levegő, hiába enyhe a nappal. Fázósan, egymást melegítve, sietősen fordulunk vissza a lakásom felé. Mikor a bejáratnál a kulccsal szerencsétlenkedem, megszólal:
-- Menjünk el hegyet mászni!
-- Hegyet mászni? Éjfél után? Mikor csak hajszál hiján nem fagy be a seggem?
Fogvacogva benyúl a kabátjába és előhűz egy nyársra emlékeztető hatalmas kulcsot. Mi a...? Megnyomom rajta a gombot, amire két pittyenés a válasz, nagyjából egy megvadult elefántcsordának megfelelő hangerővel. A villogó utcai lámpa fényét egyszerűen elnyeli az a négy kerékre állított, mattfeketére fújt, krómozott csövekkel körbevett téglahalom. Iiigen, menjünk csak hegyet mászni, meleg is van, vigyorgok, mint egy megkergült hülyegyerek. Némi keresgélés után hátulról bevesszük a János-hegyi kilátót és a ragyogóan tiszta égbolt alatt, de még mindig a kellemes melegben kiderül, hogy milyen hasznos is egy autóban a magas fejtér.
A többi napon folyamatosan beszélgetünk; mesél tervekről és fájdalmas emlékekről, amikről eddig nem is sejtettem, hogy részese lettem volna. Engem pedig nem érdekelnek a saját bajaim, háttérbe szorul minden, ami rossz. Maradnak a hosszú séták, a Várban a színpad melletti lovasszobor kifényezett töke, az együtt készített ebédek, a kiürült borosüvegek és az összegyűrt ágynemű. Félelmetesen azonos a hullámhossz.
Ma reggel pedig újra egyedül ébredek. Kicsit szürkébb, színtelenebb ugyan így a világ, de még mindig sokkal jobb, mint mondjuk egy héttel ezelőtt.
